– Végtelenül le
vagyok sújtva, hogy nem vacsorázik velünk, Elisabeth – Monsieur DeRois zavartan
sétálgatott a tágas hall egyik végéből a másikba.
– Ugyan,
drága Robert, hiszen tudja, hogy örömmel maradnék, ha nem szólítana el a
kötelesség – magyarázkodtam, és visszatettem a pezsgőt az ezüsttálcára.
Robert DeRois-val
és családjával alig két hónapja ismerkedtem meg, amikor úgy döntöttem, hogy
Dorothée-vel elköltözünk Párizsból, és egy környékbeli kis faluban telepedünk
le. Látszólag nem ismert fel senki, vagy legalábbis nem zavartatták magukat a
jelenlétemben, és kedvesen invitáltak az összejövetelikre. Mindazonáltal egy
alig másfél éves gyerekkel képtelenség lett volna minden meghívásnak eleget
tenni, így aztán a visszautasítás mellett ígéretet tettem, hogy amint
lehetőségem nyílik, azonnal meglátogatom őket. Egyetlen ember volt, aki
hajthatatlanul ostromolt, Robert DeRois, a tiszteletes bátyja. Néhányan az
utcán azt suttogták, hogy igazán kellemetlen alak, és csupán azért tűrik meg,
mert a Franc atya testvére. Én azonban kiváló, tisztelettudó és felvilágosult
társaságnak tartottam, aki előtt nem volt szégyen még egy pohár pezsgőt kérni,
vagy felkacagni. Atyáskodó magatartása és Madame DeRois bölcs tanácsai miatt
úgy éreztem magam, hogy egy új családot kaptam, és nagyon hamar bizalmasabb
hangnemet ütöttem meg velük szemben, amit ők szemlátomást nem bántak.
– A kis Dora
már bizonyára alszik, Mannan mindig pontosan fekteti – nyugtatott Madame
DeRois, aki eddig szótlanul ült a karosszékben, a kandallóba bámulva.
– Sosem
vagyok otthon, amikor szükség lenne rám.
– Ilyen a
művészélet, kedves. – A nő felállt, megigazította finoman horgolt vállkendőjét,
és mielőtt kiment a szobából erősen megszorította a kezem. Elgondolkodva néztem
utána.
– Valami
nyomja a lelkét – néztem aggódva Robertre.
