– Végtelenül le
vagyok sújtva, hogy nem vacsorázik velünk, Elisabeth – Monsieur DeRois zavartan
sétálgatott a tágas hall egyik végéből a másikba.
– Ugyan,
drága Robert, hiszen tudja, hogy örömmel maradnék, ha nem szólítana el a
kötelesség – magyarázkodtam, és visszatettem a pezsgőt az ezüsttálcára.
Robert DeRois-val
és családjával alig két hónapja ismerkedtem meg, amikor úgy döntöttem, hogy
Dorothée-vel elköltözünk Párizsból, és egy környékbeli kis faluban telepedünk
le. Látszólag nem ismert fel senki, vagy legalábbis nem zavartatták magukat a
jelenlétemben, és kedvesen invitáltak az összejövetelikre. Mindazonáltal egy
alig másfél éves gyerekkel képtelenség lett volna minden meghívásnak eleget
tenni, így aztán a visszautasítás mellett ígéretet tettem, hogy amint
lehetőségem nyílik, azonnal meglátogatom őket. Egyetlen ember volt, aki
hajthatatlanul ostromolt, Robert DeRois, a tiszteletes bátyja. Néhányan az
utcán azt suttogták, hogy igazán kellemetlen alak, és csupán azért tűrik meg,
mert a Franc atya testvére. Én azonban kiváló, tisztelettudó és felvilágosult
társaságnak tartottam, aki előtt nem volt szégyen még egy pohár pezsgőt kérni,
vagy felkacagni. Atyáskodó magatartása és Madame DeRois bölcs tanácsai miatt
úgy éreztem magam, hogy egy új családot kaptam, és nagyon hamar bizalmasabb
hangnemet ütöttem meg velük szemben, amit ők szemlátomást nem bántak.
– A kis Dora
már bizonyára alszik, Mannan mindig pontosan fekteti – nyugtatott Madame
DeRois, aki eddig szótlanul ült a karosszékben, a kandallóba bámulva.
– Sosem
vagyok otthon, amikor szükség lenne rám.
– Ilyen a
művészélet, kedves. – A nő felállt, megigazította finoman horgolt vállkendőjét,
és mielőtt kiment a szobából erősen megszorította a kezem. Elgondolkodva néztem
utána.
– Valami
nyomja a lelkét – néztem aggódva Robertre.
– Akkor engem
sem szívlel?
– Ó,
dehogynem! – biztosított Monsieur DeRois. – Magát különösen kedveli. Azt a
lázadó fiatalt juttatja eszébe, aki egykor volt. Lara elvesztése után vált
ilyen… komorrá.
– Önöknek is
volt gyermekük? – bukott ki belőlem a kérdés, és őszinte megdöbbenésemet
nehezen tudtam palástolni.
– Van is –
Robert hangja mogorvává vált. – A hálátlan elszökött és szolgálónak állt.
– Ne
haragudjon, drága Robert, de nem teljesen értem – pislogtam és zavaromban újra
a pezsgő után nyúltam.
– Nem vagyunk
nemesi család, Elisabeth – magyarázta. – Legalábbis nem abban az értelemben,
ahogy ma mondják. Viszont tisztességes polgárok vagyunk, generációk óta
taníttatjuk a fiainkat, és büszkén mondom, mind kiváló és megbecsült ember
lett. Franc tiszteletesnek állt, a húgom, Alaine kétnapi járásra dolgozik
zongoratanárnőként. Én magam gyakorta járok peres ügyekhez bíráskodni, de van a
családunkban mérnök, magas rangú tiszt, sőt, még a félnótás George is el tudott
helyezkedni susztersegédként. A feleségem, Nora családja sem különb, mind
derék, komoly munkával keresi a betevőjét.
– Szolgálónak
lenni is igazán szép – bizonygattam.
– De nem egy
olyan lánynak, akit felsőbb körökbe szánnak – emelte fel a hangját Robert. –
Taníttattam, beprotezsáltam házakhoz tanítónak. Volt is hozzá tehetsége, de
elcsavarták a fejét.
– Egy férfi
miatt ment el? – Fülig vörösödtem a gondolatra. – Ez a lány nagyon hasonlíthatott
hozzám. – Alighogy kimondtam, már szerettem is volna visszaszívni. Monsieur DeRois
hosszan nézett, de szemében inkább láttam fájdalmat, mint dühöt.
– Nem
akármilyen férfi volt az, Elisabeth! Szinte még kisfiú, amikor Lara megismerte.
Kétes hírű, barna bőrű.
– Bizonyára
megpróbálták távol tartani őket egymástól – tártam szét a kezem. – Ennyi befolyása
bármelyik középosztálybeli családnak lehet.
– Tán
gúnyolódik velem? – Robert hangja ezúttal mérgesen csengett.
– Eszembe se
jutott. Kérem, folytassa.
– Lara folyton
átható zöld szemekről beszélt, és olyan erkölcstelen dolgokról fantáziált,
amiért egy valamire való kisasszonyt azonnal intézetbe küldtek volna! – Hogy
mondott-e mást is, nem tudom, mert hirtelen megjelent előttem Marchello sugárzó
tekintete, magam előtt láttam a félszeg mosolyt, és szinte éreztem a bőre
melegét. – Szerette azt a fiút, amennyire egy naiv leánygyermek szeretni tud,
és úgy hitte, ha ő is olyanná válik,
mint az az utcagyerek, talán ők ketten… Nem engedhettem.
– Kitagadta? –
sikoltottam fel.
– Nem! Először
nem. Választás elé állítottam, hiszen akkorra már tudtam, hogy a fiút más
házhoz küldik, magasabb rangú családhoz, és onnantól a magunkfajták számára
érinthetetlen lesz. De Lara nem törődött vele, makacs volt és hajthatatlan. Tehetetlen
voltam és mérgemben azt mondtam neki, hogy többé ne jöjjön haza. Nora úgy
tudja, hogy a hármas úton kocsibalesetben meghalt.
– Hazudott
neki? – néztem Monsieur DeRois-ra döbbenten.
– Az igazság,
hogy Lara nyomorog és éhbérért egész nap padlót súrol, jobban fájna neki.
– Mennem kell
– mondtam keményen és elindultam az ajtó fele.
– Ne menjen! –
szólt utánam Robert.
– Ön megvet mindenkit,
akit kicsit is alacsonyabb rendűnek gondol magánál, ráadásul hazugságokkal
próbálja igazolni magát. Ez nem szép! Nemesi származású vagyok, ha ugyanúgy
lenézném Önt, mint Ön azt az embert, aki fényesre súrolja hajnalban a padlót,
nem társalognánk itt. Ég Önnel!
– Haragszik
rám? – Monsieur DeBois hangja hallhatóan megenyhült, majdhogynem könyörgött
azért, hogy maradjak. – Ha valaki, akkor Ön igazán megérthetné, hogy különbség
van ember és ember között.
– Mindenkinek
joga van azt gondolni, amit akar, különösen, ha férfi – válaszoltam szárazon. –
Nekem is vannak kötelességeim, a lányom mellett a helyem. Adja át üdvözletem
Madame DeRois-nak.
– Megértem,
ha többé nem jön felénk, mindazonáltal bármikor szívesen látjuk a birtokon.
– Ez igazán
megtisztelő, köszönöm – bólintottam tisztelettudóan, de éreztem, hogy hangomból
kiérződik a gúny. Elindultam kifelé, de egy kérdés még nem hagyott nyugtot,
ezért visszafordultam. – Kérdezhetnék valamit búcsúzóul?
– Természetesen,
Elisabeth, amit csak szeretne! – Robert minden kapaszkodóért hálás volt.
– Hogy hívják
a fiút? – A férfi először értetlenkedve nézett rám, majd miután látta, hogy nem
kívánok bővebb magyarázattal szolgálni, megköszörülte a torkát.
– Marchello. Marchello
Bounti.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése