2014. augusztus 28., csütörtök

A festmény (novella)

Ha szóba került 1923, mindenki csak úgy emlegette: a nagy változások éve. Nem volt különösebb oka az embereknek várni a csodát, de az utcai csendeket és a mulatozók hangos kacaját szép lassan átlengte valami megmagyarázhatatlan láz. Még sarki mulatságról kiszűrődő charleston zenéje is együtt vibrált ezzel a könnyed feszültséggel, ahogy a nagy templomtorony órájának mutatója a tizenkettes felé közeledett.
Edith sietve simította meg szőke hajának hullámait, és tükörképe felé egy csókot nyomott a levegőbe. A legszebb hajdíszét választotta ki erre a mai estélyre, mely tökéletesen illett ahhoz a méregzöld ruhához, melynek gyűrődésein meg-megcsillantak az öltözőlámpa fényei.
Hallotta az előző szám után kirobbanó ovációt, a felcsendülő ráadást, és a táncos lány, Betty, éles hangját. Betty-nek ez mást jelentett. Edith nagyszínpadra vágyott, ki akart törni abból a középszerűségből, abból az ócska, alig érezhető megalázottságból, amit az éjféli revü jelentett. Ő volt a legjobb, az igazgató is tudta – Edith véleménye szerint legalább is, éppen ezért adta neki a főszámot. Valójában az igazgató csak azt tudta, vagy csupán azt akarta látni, hogy Edith az egyetlen, aki képes kellő józansággal kezelni az alkoholtól mámoros férfiak modorát.