Malacperselynyi
élet
Letti komoran ült az ágyon, és egyre
testvére kezét szorongatta. A kórterem egyhangú fehér falai, a zöld védőruha és
az ágyneműből áradó fertőtlenítő émelyítő szaga nemhogy könnyebbé, inkább
reménytelenebbé tették a várakozás hangjait. Az ágy melletti gépek monoton
pittyegése lassan álmosságot vontak a lány szemére, de még akkor sem mozdult.
Kint már
sötétedett, mikor egy nővér lépett be a szobába, hogy elvégezze a szokásos
vizsgálatait. Letti ránézett, azt remélve, hogy legalább egy bíztató szót kap,
de a nővér hangtalanul végezte a dolgát. Végül összeszedte a dolgait – egy
könyvet és egy kis sós süteményt – a táskájába tömte, megigazította a fején a
kalapját, amit mindig magán viselt, és kilépett a folyosóra.
Három évvel azelőttig Letti és testvére,
Bea a világ legboldogabb testvérpárja voltak. Sziámi ikrekként jöttek világra,
a fejüknél összenőve. Csodagyerekek voltak, soha nem veszekedtek, mivel
mindketten ugyanazt szerették, így szinte mindenben egyetértettek. Bea kicsit
határozottabb, beszédesebb volt, Letti pedig boldogan hagyta, hogy vezessék őt.
A gondok aztán 15 éves korukban
kezdődtek, amikor is Beának barátja lett, Letti pedig kezdte magát roppant
rosszul érezni, hiszen szó szerint púp volt testvére hátán.
–
Nem
akarom, hogy barátod legyen – toporzékolt néha, mikor egy-egy hosszabbra
sikerült randi után hazaértek.
–
Én
meg nem akarom, hogy hogy beleüsd az orrodat. Nekem sincs a kedvemre, hogy
rajtam lógsz – vágott vissza Bea, és berobogott a mosdóba, magával rántva
Lettit.
–
Ó,
igen? Szóval így állunk? Hát tudd meg, hogy fordított helyzetben te is pont így
viselkednél – mutatott rá Letti, és tüntetőleg elfordította a tekintetét.
Legszívesebben a világ összes sértését rázúdította volna testvérére, de nem
szeretett veszekedni. Így, mivel elvonulni nem tudott, karját összefonta, és
várta, hogy Bea – akit inkább szórakoztatott ez a kis vita – lefekvéshez
készülődjön.
–
Mi
lenne, ha szétválnánk? – kérdezte Bea fogmosás közben, fogkrémcseppeket
köpködve az óriási fürdőszoba-tükörre.
–
Tesókám,
ha ez megtehetnénk, én már rég külön szobában aludnék, nem járnék veled hármas
randira, és egyébként is: honnan jutott ez eszedbe?
–
Olvastam
a magazinomban.
Bea „magazinja” egy tiniknek szóló
fantasztikus-tudományos újság volt, teletűzdelve 15 éveseket érintő
kérdésekkel. Lettit egy cseppet sem érdekelte, ez volt az egyetlen, amiben nem
osztozott testvérével – a fiúkat kivéve. Bea befejezte a fogmosást, és
előkereste az éjjeliszekrénye mélyéről a lapot. Már a címlap is furcsa volt,
egy fehér köpenyes orvos, hatalmas szemüvegben. Akár Harry Potter is lehetett
volna, öreg korában. A tízedik oldal tájékán aztán megtalálta, amit keresett,
egy kétoldalas cikk, a legújabb orvosi csodáról.
–
Voilá
– mutatta Bea büszkén – elég hosszú várólista lehet rá, és biztos nem olcsó, de
ha a szomszéd néni kutyája még él, akkor el is kezdhetnénk gyűjteni – ráadásul
a szomszéd néni mindig duplán fizetett nekik, elvégre ketten szokták sétáltatni
azt a folyton röfögő, sántító mopszot.
És másnap megtették a nagy lépést.
Odaálltak először az anyjuk, majd az apjuk elé, mutatták az újságot, majd a
malacperselyt. Kérlelték őket, hisztiztek, komolyak lettek és elviccelték. A
szülők először értetlenkedve fogadták, nem tudták, miért akar ez a két lány,
akik soha egy hangos szót nem váltottak egymással, hirtelen különválni. Először
a kamaszkorra fogták, aztán a lányok hirtelen természetére – végül
megállapították, hogy nincs is hirtelen természetük. Végül, mikor már minden
észérvből kifogytak – amiből valljuk be, nem volt sok – szótlanul ültek
egymással szemben a konyhaasztalnál, és a malacperselyt bámulták. Csak a lányok
szobájából hallatszódott ki a legújabb tinisztár eszeveszett nyivákolása.
A lányok minden
ellenállás hatására sem adták fel tervüket, és szorgalmasan dolgoztak iskola
előtt és után, sőt, volt, hogy még este is. Végül, mikor már az egész környék a
lányok emberfeletti munkabírásáról beszélt, nem lehetett figyelmen kívül
hagyni, hogy valami készül.
Összegyűlt hát a családi kupaktanács a
családi vacsoránál. Mindenki szótlanul majszolta a szendvicsét, végül a kínos
csöndet az apa törte meg.
–
Oké,
lányok – köszörülte meg a torkát – mi a tervetek?
–
Szétválunk
– mondta a legnagyobb természetességgel Bea.
–
Jó-jó,
de miért? Remekül megvoltatok idáig – értetlenkedett anya.
–
Tudod
anya – vette át a szót Lett – és apa… vannak dolgok, amit néha… vagyis mindig
egyedül szeretnénk csinálni. De ne aggódjatok miattunk, elintézzük. Kifizetjük.
–
Megdolgozunk
érte – bólogatott Bea.
–
Szóval
ne aggódjatok, nincs baj, nekünk így lesz a legjobb. Már mindent átbeszéltünk.
És megértjük, ha azt mondjátok, hogy nem, ez esetben várunk még 3 évet, és majd
mikor 18 évesek leszünk…
–
Nem
mondtuk, hogy nem – vágott a szavába apa – csak nem értjük. Most se. Logikus,
de értelmetlen.
Ezzel ő lezártnak tekintette a vitát, és
a vacsora szó nélkül folytatódott. Nem is néztek egymásra, még akkor sem, mikor
elindultak kifelé, a saját hálószobájukba. Letti és Bea lehangoltan feküdtek az
ágyon, egyikőjük sem tudott aludni. Mindkettőjükben ugyanaz a gondolat
fogalmazódott meg.
A nagy tettre
másnap iskola után került sor. Anya és apa hivatalos ügyben a belvárosba
utaztak, így gond nélkül valósíthatták meg a tervet. Letti tárcsázott, Bea
beszélt. Időpontot kért, mindent feljegyzett. Nagyon felkészült, amikor épp egy
unalmasabb órán ült, kérdéseket írogatott a füzetébe. Letette. A két lány szája
széles mosolyra húzódott, és nevetve rohantak vissza a szobájukba.
Onnantól kezdve
titkos szövetségesekként jártak a konzultációra, és legnagyobb szerencséjükre,
a várólistára kerüléshez nem volt szükségük szülői nyilatkozatra. Ettől a
hírtől a szokásosnál is derűsebben jöttek ki a rendelőből.
–
Mire
a műtétre kerül a sor, már nem kell anyáék beleegyezése – lelkendezett Letti.
–
Fura
lesz, hogy nem alszol velem – bökte oldalba testvérét Bea.
–
Ugyan,
attól még aludhatunk együtt!
–
Ajánlom
is – nevetve sétáltak végig az utcán, büszkén kihúzva magukat.
Három évvel később, nem sokkal a
tizennyolcadik születésnapjuk után, két érett nő – egy sziámi ikerpár – lépett
be egy magánklinika ajtaján. Kezükben egy malacperselyt szorongattak.
Elérkezett a nagy nap, amikor szétválasztják őket, amikor egy új, más életet
kezdhetnek. A műtét előtt remegő kézzel ölelték át egymást, Letti még el is
érzékenyült kicsit.
–
Minden
rendben lesz, együtt jöttünk el idáig, együtt fejezzük be – nyugtatták egymást,
miközben magukra vették a kórházi védőruhát.
A műtét több mint tizenkét óráig
tartott, komplikációk nélkül. Volt egy pillanat, amikor a vártnál nagyobb
vérveszteség állt elő, de a hibát gyorsan korrigálták, és tizenkét óra
elteltével két hordágy gördült ki a műtőből, megfáradt orvosok kíséretében. A
szülők odakint vártak, mikor meglátták a főorvost, aggódó tekintettel néztek
rá. A főorvos csak mosolygott, bólintott és tovább ment. A szülők
megkönnyebbülten ültek vissza a helyükre.
Két hónap telt el a műtét óta. Letti a
várakozásoknak megfelelően javult, napok múlva már viccelődött, sőt felült az
ágyban, kereste a testvérét. Bea azonban nem volt sehol. Néhány órával a műtét
után vérömleny keletkezett a fejében, és újabb műtétre volt szüksége. Azóta egy
külön szobában feküdt.
Miután Letti már
felkelhetett, a délutánokat ott töltötte. De eljött az idő, amikor neki már nem
volt maradása ebben a kórházban. Az apja jött érte, nagy fekete terepjárójukkal
és hazavitte őt a közös szobájukba.
De ő minden nap visszament. Ma délután
is, nem tudta megmagyarázni, miért, de ott kellett lennie. Mikor kilépett a
kórteremből és a folyosó végén lévő ablak felé nézett, már nagyon sötét volt. A
folyosón is felkapcsolták a világítást. Végigment a tágas folyosón, ki a
recepcióig.
Ekkor egy
sziréna fülsiketítő visítására lett figyelmes. A recepciós tábla fölött egy
piros lámpa vibrált, majd hirtelen minden irányból nővérek és orvosok kiáltása
hallatszott. Másodperceken belül meg is látta őket, épp abba az irányba
rohantak, ahonnan ő az előbb kijött.
Ő pedig csak állt, a kalapját mindkét
kezével szorosan a fejéhez szorította, és a könnyei megállíthatatlanul
csorogtak le az arcán.
Félig érintettként meghatott, de kissé hiányoltam a mélységet. Vagyis, mintha kissé elkapkodtad volna az írást, úgy vélem jobban ki kellene fejezni az érzelmeket.
VálaszTörlésKósza